Érzem, hogy megint kezdek süllyedni. Muszáj lesz kapaszkodnom, muszáj lesz figyelnem, muszáj terveznem, és átevickélni a legrosszabb dolgokon, mert valahol mindig vége van, soha, semmi nem tart örökké, talán a rossz sem…
Kezd minden megint romokban heverni. Magánélet, munka, pénzügyek legfőképpen. Van az a pénz, (lenne) ami boldogít. Mert akkor legalább az állandó feszültség, a napi küzdés nem lenne, miből, hogyan.
Hogy nem kellett volna adósságcsapdába esnem? Az vesse csak rám a követ, aki nem tette ezt úgy, hogy nem volt semmije, senkije akire támaszkodhatott volna, nem volt alap, csak a munka, a munkanélküliség, a felelőtlen párja, és az éhes gyerekei.
Add ki az útját a felelőtlen párodnak! Jó tanács. De a gyerekeid apja. És nincs hova menned velük.
Jó tanácsokból, kritizálókból akad mindig bőven. Segítők is, de nem lehet segíteni annak, akinek meg vannak kötve a kezei. És ebből a béklyóból nem tud, (nem mer) szabadulni.
Olvasom és igyekszem megfogadni coach-ok tanácsait. Életviteli tanácsadó coach tanácsától csak fóbiás lettem: képzeld magad egy kútba, képzelj egy üvegfalat köréd, és ha bántani akarnak, csak gondolj erre. Bakker, fóbiás vagyok! Utálom a zárt tereket! A mélységet is! Hát ez nem jött be.
Pénzügyi coach tanácsai már sokkal-sokkal élhetőbbek és megvalósíthatóak. Egyetlen “apróság”, hogy nem tudok családi költségvetéssel számolni, mert mióta világ a világ, külön kasszán vagyunk. Ennek ellenére az ő tanácsainak köszönhetően mára két hitelemet “kivégeztem”, de sajnos maradt még mindig. Ráadásul a mellékjövedelmem is hamarosan megszűnik, valami másba kellene fogni, de a főállású munkahelyemen a vért kiszívják az emberből, mégsem vagy elég jó. Mire vége a napnak, már hullafáradt vagy.
Segítség a családtól? Egyikük ha van, a lelkét is ideadja, ha nincs, tőlem kéri. Másikuk csak nagy hiszti árán ad, ha meg nem, akkor meg van sértve, hogy miért nem olyan a kaja, ami a fogára való.
Hogy lépni kellene? Hát igen. Nekik is. 30 felé már ideje lenne saját lábukra állni, míg nekem hatvan felé ideje lenne csak magammal foglalkozni. A tanulni vágyásomat nemes egyszerűséggel kiröhögték, mit akarok már ilyen öregen??
Nézem a férjem: macinaci, borosta, sör a kézben. Szép öregkor ígérete…
Nem panaszképpen, csak bevezetésként írtam le a tényeket. Aztán majd időszakosan leírom – magamnak -, mit sikerült megvalósítanom, mire megyek, feladom-e vagy van még kiút ebben a korban is?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: